Éberálom [6. fejezet]

Egy csodás világban voltam, ahol még sose jártam azelőtt. Egy gyönyörű, napsütéses mezőn, ahol nem volt árnyékforrás, így a fű és a virágok is több napfényt
kaptak, gyorsabban és szebbre nőttek. A fű magas volt, majdnem a derekamig ért, de mindenhol apró, lila gazvirág borította. Az ilyeneket a kertekben
általában kiirtják, anélkül hogy megnéznék, milyen szép is valójában. Néhol nagyobb sziklák látszottak szürkén, arról árulkodva, hogy itt nem is olyan régen
még egy folyó is járt. Csak én voltam itt egyedül, mégis úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez lenne a
valóság. Persze ez lehetetlen. Végignéztem magamon. Ahelyett a lila egybe ruha helyett amit viselnem kellett volna, egy fehér ruha volt rajtam. A cipőm se a
megszokott fekete balerinacipő, hanem egy fehér saru.
Megrezgett egy bokor, s én megrémültem. Nem álmodhatok, vámpírként az alvásról le kellett mondanom. Ez vagy valami látomás, vagy a valóság. És abban a
pillanatban fogalmam se volt, hogy melyik lehet. Ahogy a fű lassan ketté választódott, abból tudtam, jön valaki. Hiába nem volt árnyék erre, nem láttam hogy
ki közeleg, sötét köd takarta. Lassan világosodott, s én nem értettem semmit.
akármilyen szép is ez a hely, legalább olyan rémisztő is. Féltem, mert nem tudtam, hogy mi vár itt rám, s hogy mikor juthatok vissza a régi, normálisnak épp
nem mondható, de átlagos életembe. Csak erre vágytam, még akkor is, mikor megismertem a felém közeledő alakot.
Logan volt, a konyhás fiú, aki nekem olyan jó barátom volt annyi időn át. Csak jött, majd kinyújtotta a kezét - nem úgy, ahogy általában a kézfogáshoz, hanem
az arcom magasságáig. Úgy nyúlt felém, mintha attól félne hogy elfutok, pedig eszembe se jutott ilyesmi. Lassan jött felém, egészen addig amíg az ujja hegye
a homlokomhoz nem ért, akkor halkan, suttogva szólt hozzám.
- Én pont annyira nem szeretnék elmenni, mint amennyire hiányolni fognak. Vigyázz magadra.
Ennyi volt az egész, majd köddé vált, eltűnt, pont olyan gyorsan, mint ahogy megjelent. Az arcomon könnycsepp gördült le, mert nem tudtam, de sejtettem és
éreztem, hogy milyen fontos dolgot veszítettem most el.
A helyszín megváltozott.
Egy hegytetőn álltam, ahonnan csodás kilátás látszott az alatta fekvő völgyekre, de mindez most nem számított. A könnyeim még patakzottak, hiába volt a szép
és a jó, most nem érdekelt. Elvesztettem a legjobb barátomat és ezen sose tudok majd túlesni. 
Megint halk suttogást hallottam, s mellettem egy szellemszerű alakot pillantottam meg. Logan.
- Hova kellett menned? Hogy értetted amit mondtál? - kérdeztem elcsukló hangon a még most is legjobb barátomat.
- Nem mondhatom el neked, hogy hova, hiszen én se tudom még. A vámpír legendák szerint ha egy vámpír meghal, képes látomás útján üzenni valakinek, de csak
egy valakinek, aki fontos neki. Ehhez tiszta érzések kellenek, és hogy pontosan tudd, mit érzel az adott vámpír, vagy akár ember iránt. Hát én most itt
vagyok. Csak tőled akartam elbúcsúzni. - az arca nyugodt volt, nem látszott rajta megrázkódtatás,sem bármilyen más érzelmet. Mélyen a szemembe nézett, és a
többi szín megfakulásával úgy láttam, megfakult az a szép zöld szeme is. Így már nem ugyan az volt, mint régen. Már nem az én legjobb barátom volt, csak
valaki, aki nagyon hasonlít rá, és valaki, aki visszajött hozzám egy kis időre, hogy vígasztaljon bánatomban.
- Köszönöm. Menj csak. Légy boldog ott, ahova érkezel.-
ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy komolyan is gondolom. És amint ezt átéreztem, a fakó árnyékkép lassan teljesen eltűnt a szemem elől, majd a táj is
halványodni kezdett. Végül a szobámban találtam magam.
A folyosóról cipőcsattogás és segélykiáltás hallatszott. Biztos most találtak rá szegény Logan barátom holttestére. Nem volt, aki jobban sajnálta volna
nálam, most mégse tudtam sírni, bármennyire is szerettem volna. Azzal, hogy elbúcsúzott tőlem, megteremtette a gyász békéjét - tudtam, hogy csak örömöt talál
ott, ahova érkezik. És gondolni fog rám, mindig, amikor én rá gondolok.

Egy utolsó könnycsepp még lehullott, és én nem töröltem le, majd mosolyogva gondoltam arra, akit ma elvesztettem, de meg is őriztem örökre. A barátra, aki
mindig mellettem állt, ha baj volt, és akit mint a tulajdon testvéremet, úgy szerettem. Aztán felidéztem az arcát, és csendben újra a szép emlékekre
gondoltam. Később már csak a nevét mondogattam magamban - Logan.